 |
| 1. |
Kate Van Dyke - Vérzivatar (Tűzmadár 1.)
Háttér: a Vérzivatar idén jelent meg az Álomgyár Kiadó gondozásában, sőt a második rész, a folytatás is olvasható már, Valóra vált rémálom címmel.
Az írónőnek nem ez az első megjelent könyve, a tollából származnak a Csontgolyó (Alexandra, 2006) és A latin démon (Ad Librum, 2009) című könyvek is.
A szerző hivatalos oldala itt elérhető: LINK
Amit elöljáróban elmondanék ehhez a véleményemhez: én nem vagyok krimifaló. Sőt, még krimit is csak elvétve olvastam, valahogy nem az én világom. És nem azért, mert gondolkodni kell rajta - haha :D -, hanem mert távol állnak tőlem ezek a gyilkolászós, nyomozgatós dolgok.
Dióhéj: van egy baromi gazdag és befolyásos szállodalánc-tulajdonos család, zsarnok apával - akit legszívesebben képen töröltem volna olykor -, és egy látszólag tökéletes ikerpárral. Az egyik fivér, Dean a festő, a művész, aki egy szigeten él egymaga - nem véletlenül. A másik pólus, Ron, a nőcsábász, az üzletember, a Ragadozó. Aztán hamar kiderül, hogy van egy kis turpisság a dologban: a fiúk kívülről közel sem hasonlítanak úgy egymásra. Dean egy fejlődési rendellenesség következtében mélynövésű, ahogy hívják a regényben többször is, Törpe. A bátyja helyettesítette kiskoruktól kezdve, mert az apjuk titkolta a nyilvánosság előtt. Nem mellesleg, utálja is a fiát. Hát milyen ember az ilyen? Na, mindegy, erről később.
Elkezdődik a bonyodalom egy hullával, aztán sorban jön a többi is utána...
Vegyesek az érzéseim a regénnyel kapcsolatban. Egyrészt, egy kicsit becsapva érzem magam. Azt gondoltam, hogy a végére majd jól kiderül, hogy ki a mészáros, de nem. Ez a könyv csak a bevezetője volt a történetnek, az aperitif, megismerkedtünk mindenkivel, stb., de a nyomozásban nem jutottunk előrébb. A rendőrök is, a karakterek is sötétben tapogatóznak, mert látszólag a gyilkos minden szálat elvágott maga mögött. Ezután rettenetesen kíváncsi vagyok, hogy mégis mit fogunk kapni majd a főételben, azaz a második kötetben.
Másrészt pedig... Őszintén megmondom: hol szerettem, hol nem. Kezdjük először a pozitív dolgokkal.
- Szerettem, mert jól fel volt építve. Pörgött, és számomra egyáltalán nem volt lapos, pontosan ugyanúgy élveztem a karakterekről, a karakterfejlődésekről szóló részeket, mint az akciódúsabbakat.
- Szerettem, mert jók voltak a karakterek. Nem szerettem mindegyiket, sőt, de láttam magam előtt őket, nekem hitelesek voltak. (Bár Ron... na, rá kitérek még később.)
- Szerettem, mert Kate baromi jól odatette ezt a regényt - nekem eszembe sem jutott volna ennyi dologra gondolni, ennyi mindent megmagyarázni. Információból, háttérből nekem tökéletes ez a regény.
- Szerettem, mert lekötött, jó volt együtt gondolkozni a szereplőkkel.
- Szerettem mert, finoman volt ábrázolva a szex. Nem durván, de mégis kellőképpen, hogy az olvasó el tudja képzelni.
- Szerettem, mert... Dean. Csak ennyit kell mondanom :)
És természetesen volt olyan is, amit nagyon nem szerettem...
- Kezdjük azzal, hogy Ron nekem hihetetlenül furcsa volt olykor. SPOILER! Meghal a testvére, akit állítólag nagyon szeretett, és íj, de közel álltak egymáshoz, de szemmel láthatólag a férfit nem rázza meg nagyon. Aztán meghal a felesége és a kisfia, és itt már láttam rajta az összeomlás jeleit, mégsem hittem el, hogy ő szenved. Hogy tud egy férfi ilyen helyzetekben a szexre gondolni? Hogy lehet az a legfontosabb, hogy durván keféljen egy jót - már bocsánat -, mert az eltereli a gondolatait? A falra tudtam volna mászni tőle. SPOILER VÉGE.
- aztán itt van Peggy és Ron kapcsolata már a könyv elején. Vadidegenek egymás szemében, de Ron mégis - mert megkívánta a lányt, de erre csak száz oldallal később jön rá -, gyámságot vállal felette, mert a lány nővére a szeretője volt, és időközben meggyilkolták. Szegény kicsi pára - aki már évek óta eltartja magát -, nosza, legyünk akkor a gyámjai. Egyik oldalról a másikra! Nem.
- Pemzli. (Peggy kutyusa). Semmi bajom a kis háziállatokkal, de ez aztán... Egyrészt, ettől a névtől, amikor egy fejezetben hússzor szerepelt, hogy Pemzli pisil, Pemzli zöldséget eszik, Pemzlit el kell altatni és le kell fektetni (!!!), Pemzlit le kell vinni sétálni, hát a hajamat téptem volna. A másik: sose értettem meg, hogyan lehet egy kutya egy emberi lénynek a legjobb barátja. Persze, hűség meg kötődés. De amikor azt mondja ez a lány ennek a négylábúnak, hogy engem senki se ért úgy meg, mint te, hát akkor furán nézek egy kicsit. Hogy létezik ez? Hogy érthet meg egy kutya valakit? A hallgatásával? Akkor ennyi erővel egy fotelra is ráfoghatjuk ezt. A ragaszkodásával? Az meg nem megértés.
- kicsit nagyon tágra nyílt a szemem, amikor olyat láttam, hogy (a mondat Peggy szájából hangzott el): bárcsak hamarabb halt volna meg a nővérem! Ez úgy rendesen kiverte a biztosítékot.
- amit pedig egyáltalán nem értek: több szereplő többször is mesél a múltjáról, gyerekkoráról. Olyankor elhangzanak olyan mondatok, hogy: emlékszem, amikor három éves voltam... Bennem van a hiba? Én nem emlékszem csak ilyenekre?
- a fiúk apja, James. Köztudottan egy békés hangulatú ember vagyok, de rajta gondolatban kipróbáltam kínzások hosszú skáláját. Persze ez nem baj, sőt, jó hogy ilyen erős karakter, csak marhára idegesítő.
- a káromkodások, a csúnya beszéd nekem néhol nagyon erőltetett, oda nem illő és sok volt.
Mindettől függetlenül élveztem olvasni ezt a könyvet! Bár néhol abba kellett hagynom egy kis időre, hogy megemésszem az olvasottakat.
A Peggy-Ron szerelmi szál érdekes, főleg a vége, a susmus a panzióval, kíváncsi leszek, bár biztos vagyok benne, hogy happy end lesz, meg ásó-kapa-nagyharang.
A folytatást el szeretném olvasni, nagyon, nem hagy nyugodni, hogy ki a gyilkos, meg mi lesz Peggyvel... :)
A könyv egyébként nagyon jól néz ki, gyönyörű, sok szöveg van egy oldalon, jó kézbe fogni, megtapogatni. Nekem kifejezetten tetszik a borító is: mind a színei, mind a kép rajta.
Pontozás: 5/3,5 (ajánlom olvasásra, mert néhány idegesítő dolgon kívül jó kis krimi ez)
A szerző hivatalos oldala itt elérhető: LINK
Amit elöljáróban elmondanék ehhez a véleményemhez: én nem vagyok krimifaló. Sőt, még krimit is csak elvétve olvastam, valahogy nem az én világom. És nem azért, mert gondolkodni kell rajta - haha :D -, hanem mert távol állnak tőlem ezek a gyilkolászós, nyomozgatós dolgok.
Dióhéj: van egy baromi gazdag és befolyásos szállodalánc-tulajdonos család, zsarnok apával - akit legszívesebben képen töröltem volna olykor -, és egy látszólag tökéletes ikerpárral. Az egyik fivér, Dean a festő, a művész, aki egy szigeten él egymaga - nem véletlenül. A másik pólus, Ron, a nőcsábász, az üzletember, a Ragadozó. Aztán hamar kiderül, hogy van egy kis turpisság a dologban: a fiúk kívülről közel sem hasonlítanak úgy egymásra. Dean egy fejlődési rendellenesség következtében mélynövésű, ahogy hívják a regényben többször is, Törpe. A bátyja helyettesítette kiskoruktól kezdve, mert az apjuk titkolta a nyilvánosság előtt. Nem mellesleg, utálja is a fiát. Hát milyen ember az ilyen? Na, mindegy, erről később.
Elkezdődik a bonyodalom egy hullával, aztán sorban jön a többi is utána...
 |
| 2. |
Másrészt pedig... Őszintén megmondom: hol szerettem, hol nem. Kezdjük először a pozitív dolgokkal.
- Szerettem, mert jól fel volt építve. Pörgött, és számomra egyáltalán nem volt lapos, pontosan ugyanúgy élveztem a karakterekről, a karakterfejlődésekről szóló részeket, mint az akciódúsabbakat.
- Szerettem, mert jók voltak a karakterek. Nem szerettem mindegyiket, sőt, de láttam magam előtt őket, nekem hitelesek voltak. (Bár Ron... na, rá kitérek még később.)
- Szerettem, mert Kate baromi jól odatette ezt a regényt - nekem eszembe sem jutott volna ennyi dologra gondolni, ennyi mindent megmagyarázni. Információból, háttérből nekem tökéletes ez a regény.
- Szerettem, mert lekötött, jó volt együtt gondolkozni a szereplőkkel.
- Szerettem mert, finoman volt ábrázolva a szex. Nem durván, de mégis kellőképpen, hogy az olvasó el tudja képzelni.
- Szerettem, mert... Dean. Csak ennyit kell mondanom :)
És természetesen volt olyan is, amit nagyon nem szerettem...
- Kezdjük azzal, hogy Ron nekem hihetetlenül furcsa volt olykor. SPOILER! Meghal a testvére, akit állítólag nagyon szeretett, és íj, de közel álltak egymáshoz, de szemmel láthatólag a férfit nem rázza meg nagyon. Aztán meghal a felesége és a kisfia, és itt már láttam rajta az összeomlás jeleit, mégsem hittem el, hogy ő szenved. Hogy tud egy férfi ilyen helyzetekben a szexre gondolni? Hogy lehet az a legfontosabb, hogy durván keféljen egy jót - már bocsánat -, mert az eltereli a gondolatait? A falra tudtam volna mászni tőle. SPOILER VÉGE.
- aztán itt van Peggy és Ron kapcsolata már a könyv elején. Vadidegenek egymás szemében, de Ron mégis - mert megkívánta a lányt, de erre csak száz oldallal később jön rá -, gyámságot vállal felette, mert a lány nővére a szeretője volt, és időközben meggyilkolták. Szegény kicsi pára - aki már évek óta eltartja magát -, nosza, legyünk akkor a gyámjai. Egyik oldalról a másikra! Nem.
 |
| Kate Van Dyke |
- kicsit nagyon tágra nyílt a szemem, amikor olyat láttam, hogy (a mondat Peggy szájából hangzott el): bárcsak hamarabb halt volna meg a nővérem! Ez úgy rendesen kiverte a biztosítékot.
- amit pedig egyáltalán nem értek: több szereplő többször is mesél a múltjáról, gyerekkoráról. Olyankor elhangzanak olyan mondatok, hogy: emlékszem, amikor három éves voltam... Bennem van a hiba? Én nem emlékszem csak ilyenekre?
- a fiúk apja, James. Köztudottan egy békés hangulatú ember vagyok, de rajta gondolatban kipróbáltam kínzások hosszú skáláját. Persze ez nem baj, sőt, jó hogy ilyen erős karakter, csak marhára idegesítő.
- a káromkodások, a csúnya beszéd nekem néhol nagyon erőltetett, oda nem illő és sok volt.
Mindettől függetlenül élveztem olvasni ezt a könyvet! Bár néhol abba kellett hagynom egy kis időre, hogy megemésszem az olvasottakat.
A Peggy-Ron szerelmi szál érdekes, főleg a vége, a susmus a panzióval, kíváncsi leszek, bár biztos vagyok benne, hogy happy end lesz, meg ásó-kapa-nagyharang.
A folytatást el szeretném olvasni, nagyon, nem hagy nyugodni, hogy ki a gyilkos, meg mi lesz Peggyvel... :)
A könyv egyébként nagyon jól néz ki, gyönyörű, sok szöveg van egy oldalon, jó kézbe fogni, megtapogatni. Nekem kifejezetten tetszik a borító is: mind a színei, mind a kép rajta.
Pontozás: 5/3,5 (ajánlom olvasásra, mert néhány idegesítő dolgon kívül jó kis krimi ez)
A KÖNYVET KÖSZÖNÖM AZ ÁLOMGYÁR KIADÓNAK!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése